vers címkével jelölt bejegyzések

misztérium

a franciaágyon hevertünk oldalvást,

arccal szemben

egymás felé.

emlékszem, hogy

barna volt már a szeme,

egészen barna, akár az enyém,

és belefértem egészen

a képbe, ami visszatükröződött

a felszínén.

egészen biztos voltam benne,

hogy ő is magára ismert,

olyan hosszan bűvölte tekintetével

szemeim.

a kis hasa melegen hullámzott a tenyerem alatt,

amint lélegzett,

ha gügyörészett,
kicsit meg is bizsergetette a bőröm alatti hajszálereket

mellkasa rejtekében pedig ott dübörgött
az erő,
akihez esténként imádkozni szoktam
abban az időben,
hogy maradjak életben álmomban is.

földellő rituálé gyanánt
zavaromban a nevét ismételgettem,

hirtelen önkényes, üres fogalommá vált

az idő,

és hazugságnak tűnt, hogy csak pár hónapja él,

a gondolat pedig elhordozhatatatlan,

hogy pusztán elméletileg ugyan,

de lehetett volna úgy is,

hogy ne legyünk

hiszen annyira erősen vagyunk.


fel voltam világosítva már,

egyből miután megszületett,

de azóta sem állt össze a kép,

miként építhet fel egyetlen illékony pillanat,

és két mikroszkópikus méretű sejt,

ilyen súlyos, és megmásíthatatlan

dolgot, mint a létezés.

2018.május 6.

fotó: pixabay
fotó: pixabay

 

 

Köldök-tájkép

Fénylő sugarak úszkálnak a néma kút körül.
Rezegnek a játékos szélben,
ahol páncélzatom kissé megrepedt,
belülről cirógató apró kezek
résnyire tárták a bádogkaput,
hogy beragyogjon a napvilág fénye
önmagam belsejébe,
a néma kút legmélyére,
kicsit hadd melengesse,
odalenn a sötétben,
a vacogó halacskát
ki  nem nyugszik,
míg nem kíván tőle valamit
a vén halász,
vagy a felesége,
vagy valaki.

Fénylő sugarak úszkálnak a néma kút körül.
Rezegnek a játékos szélben,
akár a hullámok a mélyben,
ha a kis halacska ficánkol örömében,
folyton a sötétben,
a nyirkos mélységben.
folyton egyedül,
folyton örül.

2012.12.22.

Az arany óra

 

 

Döntöttük: Megöltük a halált

Puha kis testét, mint súlyos sziklatömböt

toltam végig a sötét, meredek úton,

Ő meg csak gördült engedelmesen…

…Azután ránkzuhant a Menny,

és eltűnt a szoba

Kívül-belül mindent belepett a Feltámadás illata

A fényben ott állt velem szemben Ő,

mint egy titokzatos szerető,

eddig távolból epekedő,

titokban leselkedő,

névtelen leveleket küldözgető.

Elneveztem.

A zsinór már nem vert,

de szellemeink még egymást szorosan ölelve

súgdolóztak.

A távolból már kezdett sejleni az ágy, amin feküdtünk,

de már tudtam,

hogy valamennyire így maradunk mi

minden nap

a világ végezetéig.

2012. július 30.

László szopizik

 

 

Szolgálatban

Te egészen bennem,
de én határozottan
kívül rajtad,
alattad,
mégis melletted,

földig hajolva,
térdepelve
előtted,
és az előtt,
Aki
most  némán szétárad
alattunk,
elsuhan
fölöttünk,
közöttünk,
de főképp benned.
kísérlek téged amerre mész,
ismerős tájakra
viszel magaddal,
messze idegenbe.
ölemben hordalak
és benned magamat.
Milyen gyönyörűséges
mindennek határán állani!
érinteni
 a szomszédos földeket
és az ellenséges hatalmakat.
Én most csak az ujjaim hegyével.
De te, akit ölemben tartok
 legmélyeddel…
Kísérlek téged
amerre mész,
amíg csak élsz
és én viszlek magammal
többedmagaddal,
akiket ölembe vettem
mindhalálig.