a franciaágyon hevertünk oldalvást,

arccal szemben

egymás felé.

emlékszem, hogy

barna volt már a szeme,

egészen barna, akár az enyém,

és belefértem egészen

a képbe, ami visszatükröződött

a felszínén.

egészen biztos voltam benne,

hogy ő is magára ismert,

olyan hosszan bűvölte tekintetével

szemeim.

a kis hasa melegen hullámzott a tenyerem alatt,

amint lélegzett,

ha gügyörészett,
kicsit meg is bizsergetette a bőröm alatti hajszálereket

mellkasa rejtekében pedig ott dübörgött
az erő,
akihez esténként imádkozni szoktam
abban az időben,
hogy maradjak életben álmomban is.

földellő rituálé gyanánt
zavaromban a nevét ismételgettem,

hirtelen önkényes, üres fogalommá vált

az idő,

és hazugságnak tűnt, hogy csak pár hónapja él,

a gondolat pedig elhordozhatatatlan,

hogy pusztán elméletileg ugyan,

de lehetett volna úgy is,

hogy ne legyünk

hiszen annyira erősen vagyunk.

fel voltam világosítva már,

egyből miután megszületett,

de azóta sem állt össze a kép,

miként építhet fel egyetlen illékony pillanat,

és két mikroszkópikus méretű sejt,

ilyen súlyos, és megmásíthatatlan

dolgot, mint a létezés.

2018.május 6.