női lét címkével jelölt bejegyzések

Csokor helyett önrendelkezést!

A kép forrása: pixabay.com

A patriarchátus a szavak szintjén mindig is kiállt anyaság intézménye mellett. A gyermekei vélt vagy valós szükségleteiért önmaga alapvető emberi szükségleiről is lemondó anya sztereotip alakja tökéletesen megtestesíti mindazt, amit a férfiuralom elvár a nőktől: a csendes láthatatlanságot, kiszolgáltatott, feltétel nélküli engedelmességet a férfiközpontú rendszernek, a takaréklángra kapcsolt szexualitást és szakmai ambíciókról való teljes lemondást. Annak érdekében, hogy a hímsovinizmus ezt a torz és természetellenes anyaképet kialakíthassa a társadalmi gondolkodásban, először is a saját elvárásait kellett a biológiai norma fölé helyeznie. Az anyaság eredeti természete ugyanis nem a passzív kiszolgáltatottság, hanem, épp ellenkezőleg, egyfajta intuitív bölcsességen alapuló erőszakmentes dominancia!

A rendszer a kezdetektől fogva igyekszik szoros ellenőrzése és korlátozása alatt tartani a női szexualitást – reproduktív vonatkozásaival együtt. Tette mindezt a régebbi korokban az erkölcs védelmére hivatkozva, manapság pedig az objektív tudomány nevében. Immár a sokadik női generációval sikerült elhitetni, hogy nőnek lenni kezelésre szoruló betegség, a tulajdon testünk önmaga ádáz ellensége, egyedi és megismételhetetlen ritmusú reproduktív folyamataink pedig kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok, ezért veszélyesek.



A gyermekszülés aktusa a női teremtőerő egyik legimpozánsabb megnyilvánulása. Valójában éppen a társadalom és annak jövője van kiszolgáltatva az anyának: Hiszen ő az egyetlen, aki a méhében élő magzatot ki tudja hordani és világra tudja hozni. A hatalma tudatában és női ereje teljes birtokában lévő nőnél azonban nincs nagyobb veszély a patriarchátusra! Nem csoda, hogy a rendszer a kezdetektől fogva igyekszik szoros ellenőrzése és korlátozása alatt tartani a női szexualitást – reproduktív vonatkozásaival együtt. Tette mindezt a régebbi korokban az erkölcs védelmére hivatkozva, manapság pedig az “objektív” tudomány nevében. Immár a sokadik női generációval sikerült elhitetni, hogy nőnek lenni kezelésre szoruló betegség, a tulajdon testünk önmaga ádáz ellensége, egyedi és megismételhetetlen ritmusú reproduktív folyamataink pedig kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok, ezért veszélyesek. Sok nő önként bízza testét egy idegen férfi nőgyógyászra, hogy ő tartsa “kordában” egészséges, természetes női működését.

Az orvos ment meg a teherbeeséstől, majd az orvos ad engedélyt a gyermekvállalásra, és az orvos áll készenlétben a várandósság és szülés alatt is, hogy beavatkozhasson, amikor úgy ítéli szükségesnek.

Ám egy öntörvényű vajúdás alatt a szülő nő spontán, ösztönös megnyilvánulásai hamar egyértelművé teszik a valódi hatalmi viszonyokat. Ki tudná a higgadt, objektív főnököt játszani azzal a megzabolázhatatlan női őserővel szemben, melyről Dr. Marsden Wagner, az Egészségügyi Világszervezet nők és gyerek egészségével foglalkozó szekciójának egykori igazgatója így írt:

“Láttam egy asszonyt, aki haladt előre a vajúdás folyamatában, majd eljutott abba a stádiumba, amit mi második fázisnak nevezünk, és ez a nő egyszerre rálelt a benne rejlő erőre. Azt mondta: „Lépjetek hátra!!! Most megszülöm ezt a gyermeket!!!“

Ettől halálra rémültem. Még soha életemben nem láttam olyan nőt, akiben előtört volna ez az erő. Ez az erő halálra rémíti a férfiakat. Abban a pillanatban felismertem, hogy mindaz amit a szülés alatti gondozásról tanultam, arról szólt, hogy miként hajtsam az uralmam alá a nőt oly módon, hogy ne találjon rá magában erre az erőre. Mi férfiak nem akarunk találkozni ezzel az erővel, nem akarjuk látni, bármit megteszünk, hogy ne találkozzunk vele.”

A női erőt tehát meg kell törni, különben még a nők rájönnének, hogy maguk uralják a testüket, és hogy a gyermekeiket is saját maguk hozzák a világra. Nem kevésbé veszélyes következményekkel járhat a hímsovinizmusra nézve, ha az anyák elkezdenék tömegesen megtapasztalni, hogy a hüvelyük képes sértetlenül napvilágra engedni egy akár négy és fél kilós gyermeket is, majd továbbra is képes az örömszerzésre – akár már hetekkel azelőtt, hogy a szülészorvos “engedélyezné”.

A medikális szülésvezetés széles fegyverarzenált tudhat magáénak a női erő és kompetencia-érzet erőszakos megtörésére:

  • a korrekt tájékoztatás megtagadása,
  • a nő kizárása a saját testét, életét érintő döntésekből,
  • beavatkozások elvégzése orvosi indok nélkül pusztán praktikussági okokból (“így szoktuk”, a szaksegítők színházjegye aznap estére, “főorvosúr nem engedi másképp”)- adott estben a nő beleegyezése vagy akár tudta nélkül,
  • az intim szféra megsértése,
  • evés-ivás megtagadása a vajúdótól
  • szabad mozgás és testhelyzetválasztás korlátozása
  • a kísérőkkel való kapcsolattartás korlátozása a vajúdás egyes szakaszaiban
  • a vajúdás alatt jelenlévő hozzátartozók bevonása a nő megtörésébe (A szaksegítők időnként kiadják az apáknak a feladatot, hogy beszéljék rá a feleségüket egy általa egyértelműen elutasított beavatkozásra, de arra is van példa, hogy tevőleges együttműködést kérnek tőle.)
  • a testi integritás megsértése
  • tiszteletlen, sőt néha megalázó hangnem az anyával szemben
  • anya és újszülött rutinszerű elválasztása a szülés után

Utóbbi különösen káros és elavult szokás. Mind az anya, mind a baba teste-lelke minimum 1,5 órás bőr-bőr kontaktusban eltöltött háborítatlan ismerkedésre számít a szülés után közvetlenül. Az anya számára ez az élmény a szülés érzelmi csúcsa: ha történt is valami nehezen elfogadható a szülés közben, magzatmázillatú kicsi babája meleg teste, és tekintetébe kapaszkodó szemei előhívhatják a lelkében diadalittas eufória érzését.

Ha egy nővel szülése alatt a segítői tisztelettel, gyengédséggel, együttérzéssel bánnak, akkor büszkeséggel és méltósággal érkezik meg az anyaságba.

Ez manapság elég ritka. A hagyományos kórházi bánásmód jellemzően a szégyen és a bizonytalanság alapélményét alapozza meg. A traumatikus szülésélmények feldolgozását nehezíti, hogy közgondolkodás egyedül az intézményes keretek között zajló, “irányított”, beavatkozásokkal teli szülést véli az egyedül üdvözítő útnak a gyermekáldáshoz. Amennyiben a baba a hüvelynyíláson keresztül születik meg végül- mindegy, hogy közben hány személy és milyen végtagjával nehézkedett az anya hasára, hogy milyen orvosi eszközök kerültek közben bevetésre, vagy hogy mennyi utógondozást igényel a gátseb – ezt a kálváriát nevezi a köznyelv “természetes szülésnek”. A császármetszés növekvő gyakoriságával ennek a legtöbbször váratlanul szükségesnek ítélt, nagy, hasi műtétnek az említésére adott reakciók is egyre inkább elbagatelizálók: “Ennél nagyobb baja sose legyen”, “Sógornőm is császárral szült, mégsem lett semmi bajuk”, “Csak az a lényeg, hogy egészséges a baba”.

Így nézne ki a “biztonság”? Mégis kié? A kép forrása: pixabay.com

Nők ezrei szültek és traumatizálódtak a medikalizált modellben az utóbbi 4-5 évtizedben, és csak egészen kevesen jutottak túl a gyógyulásban a tagadás fázisán. Így aztán egymás megerősítése és támogatása helyett gyakran a saját nyomorából kitörni vágyó nők visszahúzása történik a tapasztaltabb asszonytársak részéről.

A szoptatás is csak addig tiszteletre méltó, amíg az lemondással, áldozattal, korlátozással jár az anya számára. Mihelyt, mint az élet hétköznapi kihívásait praktikus segítsége (házon kívüli szoptatás, nagyobb gyerekek szoptatása), vagy a női létben való kiteljesedés egyik fontos lehetősége jelenik meg egyből megkapja az “anyai önzőség”, “hanyagság”, sőt “a gyerek normális fejlődésének veszélyeztetése” vádakat

Ugyanez igaz az egész anyaságra. Sok anya árulásnak érzi, ha egy anyatársnak több szabadság jut, mint ameddig a társadalmi norma nyújtózkodni engedi az anyákat általában. A szüléshez hasonlóan itt is aduász a “gyermek érdeke”, mint érv: minden, amit önmagáért tesz az édesanya, azt csakis a gyereke rovására teheti. Ugyanakkor a gyerektől elvont idő és energia jogos, sőt “ a gyerek érdekében való”, ha más patriarchális elvárások teljesítése a cél: rendes otthon, gőzölgő vacsora a ház urának. A férj ingeinek kivasalása a baba szükségletei elé helyezhetők, sőt helyezendők, ám az öncélú kiruccanás babástul, az anya testi, érzelmi jóllétét elősegítendő programok nem helyezhetők a vasalt ingek ügye elé.

A kisgyerekes anyaság önmagában nem lenne teher. Az izoláció, és a támogatás hiánya teszi azzá – hisz mindez épp ellentétes az anya és a kisgyermek valódi szükségleteivel. Az evolúció a szülés körüli időszakban egy nagylétszámú támogató közösségi hálóval számolt: a gyermek önállósodásáig az anyának is gondoskodásra van szüksége. A gyermeknek valóban az anya testi és érzelmi közelségére van szüksége, ahogyan azt a patriarchális szónokok is szeretik hangsúlyozni. Az a fontos részlet azonban már ritkán hangzik el, hogy egy kiegyensúlyozott, saját szükségleteivel harmóniában élő anya testi és érzelmi közelségére van szüksége. Csakis az erőforrásaival szabadon rendelkező nő képes a lelkes és bőkezű anyai adakozásra.

A szülésélmény minősége és a szülészeti bánásmód egyértelműen befolyásolja a hosszútávú párkapcsolati elégédettséget, és a további gyermekvállalási kedvet. Azokban az országokban, ahol valódi tisztelettel bánnak a nőkkel a hétköznapokban, és a szülőszobában is, kevesebb a kizárólag anyai kérésre végzett terhességmegszakítás, jobb a szülők közötti együttműködés- még egy esetleges válás esetén is, és a házasságban élő szülők elégedettebbek a szexuális életükkel, mint a közép-európai macsó kultúrákban. A valódi családvédelem egyik legfontosabb pillére az anyák valódi autonómiájának támogatása kellene legyen.

Ezért ha az anyaság valóban fontos érték a társadalom számára- és nem csak arról van szó, hogy szívesen látnának maguk körül minél több aggódó, bizonytalan, kiszolgáltatott, alárendelődésre hajlandó nőt a különféle hatalmi pozicióban lévő személyek- először is vissza kell kerülnie a nők kezébe a hatalomnak a saját testük, szexualitásuk és reprodukciós folyamataik felett.

A cikk eredetileg a Nőkért Egyesület oldalán jelent meg 2017. május 07-én.
A képeket és a hozzájuk tartozó feliratot a mostani újraközléssel szerkesztettem bele.

Vérengző szeretet- A menstruáció valódi természete

Úgy vélem, Istentől és a természet tiszteletétől elszakadt világunkban a reproduktív folyamatok maradtak utolsó “védvárként”, ahol egyszerre és egyidejűleg lehetséges megélni a teljes egységet  a  Teremtő Fényforrás dimenziójával  és az Anyaggal, amiből vétettünk.

piros
Mindannyian a Tűz gyermekei is vagyunk. A női energiák néha nem csendesen csobogó patak módjára csörgedeznek a felszín alatt, hanem vulkainkus erővel, látványos tüzijátékkal törnek fel a mélyből. Egyik megnyilvánulási mód sem értékesebb, vagy jobb a másiknál, mindkettőnek megvan a létjogosultsága a megnyilvánult világban.

Nőként abban a kiváltságban van részünk, hogy hosszú évtizedeken keresztül hónapról hónapra beavatódhatunk ebbe a titokba: Méhünk szentélye hónapról, hónapra kibocsátja a Fény befogására szolgáló ősi anyagot, a földelődést, beágyazódást segítő véres nyálkahártyát.  Ez a különleges szertartás a testünk spontán munkája. Nincs szükségünk hozzá se partnerre, se  aktív cselekvésre. A menstruáció jár a fiatal, tizenéves szűznek, a cölibátusban élő apácának, a tudatos gyerektelenséget választó szinglinek, a gyakran borotvaélen táncoló kalandornőnek, sokgyermekes családanyának, és a fogamzásban egyelőre csak reménykedő nőnek. Annak is aki virágzásnak hívja, és annak is aki “havibajnak”, vagy  “vörös pokolnak”. Ez a teremtő- vérengző szeretet feltétel nélkül kiárad valamennyiőnkre, majd túlcsordul testünk határain. Akár örülünk neki, akár nem. Pusztán azért, mert nők vagyunk – szabadok az anyaság csodájára, és a beavatására az éteri titkok testi tapasztalására.

Ahányan vagyunk annyiféleképpen viszonyulunk a nőiségünkhöz és a ciklusainkhoz. A vérzés tapasztalata, az anyaság lehetősége azonban összeköt mindannyiónkat.
Ahányan vagyunk annyiféleképpen viszonyulunk a nőiségünkhöz és a ciklusainkhoz. A vérzés tapasztalata, az anyaság lehetősége azonban összeköt mindannyiónkat.

A szabadságra születtünk

Az anyaság lehetősége ott rejlik  valamennyiőnkben. Hónapról hónapra dönthetünk mellette vagy ellene. Nincs földi fogadalom, racionális elhatározás, ami felülírhatja ezt a természeti jogunkat, hogy szabad megfogannunk. A vérzés egyszerre figyelmeztet az előző ciklus végére, és az új  kezdetére. Akár a mielőbbi teherbejutás a célunk, akár ennek az elkerülése, ez egy nagyon fontos iránytű a további stratégiai terv megalapozásában. Testünk folyamatosan küldi az utasításokat mire van szükségünk, hogy hosszútávú  egészségünk megőrzése mellett könnyen és hatékonyan ki tudjon ürülni belőlünk mindaz, ami már múlthoz tartozik, hogy aztán majd be tudjuk fogadni a jövőt: Szervezetünk pihenést, kíméletet, nyugalomat, testi-lelki gyengédséget kíván ilyenkor, és persze sok-sok folyadékot. A legtöbb menstruációs tünet megszűnik, vagy legalábbis gyógyszer  nélkül is elviselhetővé válik, ha megengedjük magunknak, hogy legalább ezeken a napokon egy kicsit visszábbvegyünk a patriarchátus kiszolgálásából.

Tabu és undor

A túlhajszoltság mellett a másik ok amiért “nehéz napjaink” lehetnek, ha idegenkedünk a saját vérünktől, vagy undorodunk tőle. Szerencsére a fiatalabb nemzedékben  már csak nyomokban tettenérhető nagyanyáink szorongása attól, hogy összedőlhet a világ , ha átázik a betét, és nem érezzük úgy, hogy még a partnerünk elől is titkolni illene, ha “olyan” napunk van. Sok nő azonban még mindig kevésbé érzi otthon magát a testében ilyenkor, nehezen kapcsolódik az érzékiségéhez, kételkedik a testi vonzerejében, vagy elfojtja a szexuális vágyait- holott gyakori tapasztalat, hogy épp a menstráció első napjaiban tetőzik a női libidó.
Boldogtalan házasságban élő, szomorú sorsú  női őseink számára a “havi baj” gyakran legitim védőbástyául szolgált, ilyenkor a követelőző és durva férjek is fejet hajtottak a “megkérdőjelezhetetlen” társadalmi tabu előtt: A vérző, “beteg” nőknek kijárt a felmentés a “házastársi kötelesség “alól. Mi, mai nők azonban már nem kötelességet teljesítünk, amikor a partnerünkkel szeretkezünk, hanem a saját vágyainkat teljesítjük be. A dédi  prűd hiedelemrendszerét  könnyűszerrel ledobjuk magunkról, amikor modern, emancipált nőként azonosítjuk magunkat. Amikor viszont nőiségünk archaikusabb aspektusai vannak napirenden, sokszor elvészni látszik a magabiztosságunk.

szeresd a méhed!
A szexuális forradalom egyik legfontosabb következménye az emberi szexuális viselkedés örömszerző és reproduktív funkcióinak szétválasztása. Bár kétségkívül nagy áldás, hogy ma már van lehetőségünk a gyermekáldás esélyének minimalizálása mellett is szeretkezésre csábítani a kiszemelt férfit, mintha nem alakult volna ki annak a kultúrája, hogy szexuális lényként tekintsünk a termékeny, fogamzóképes nőre. A (potenciális) anya mintha megmaradt volna a konzervatív, vallásos szinezetű, aszexuális tisztelet tárgyaként.

 

 

Szeparáció vagy önként vállalt elkülönülés?

Valóban többévszázados hagyománya van a mentruáló nőktől való kulturális undornak. Talán még a patriarchátusnál is messzebre nyúlik vissza a vérző nők elkülönítése a közösség többi tagjától- hol mint tisztátalan elemek száműzéseként, hol, mint a Szent beemeléseként a neki kijáró különleges, földi léttől kissé távoltabb eső térbe.
Az emancipáció ezt a sokszor megalázó, vagy korlátozó kirekesztettséget azzal próbálta meg orvosolni, hogy megpróbálta a menstruációs napokat ugyanolyanná tenni, mint a többit, sőt legújabban van próbálkozás a termékeny nők menstruációs ciklusainak  felfüggesztésére is. Ha a férfiak kivetnek maguk közül, mert nőként működünk, működjünk úgy mint egy férfi! Logikus stratégia. Csak épp túl sokat vesztünk vele mindannyian! A kapcsolódást az emberi lét állati és isteni dimenzióival.

Véres szájú Anya(g)istennők

 

Káli Istennő- "A kijelölt idő" Istennője. A hindu vallás szerint a z új születéséhez elkerülhetetlen a régi pusztulása.
Káli Istennő- “A kijelölt idő” Istennője. A hindu gondolkodás szerint az új születéséhez elkerülhetetlen a régi pusztulása. Kép: Pinterest

A menstruáció időszaka egyszerre szent és profán időszak. A máskor láthatatlan teremtő energiák manifesztálódnak a nagyon is fizikai síkon. Míg a férfiak reproduktív tevékenysége egy igen intenzív, koncentrált, ám legszélsőségesebb esetben is mindössze órákban mérhető  időtartamú nagyon intim rítus keretei között valósul meg, mi nők járunk-kelünk a világban, kapcsolódunk mindenféle minőségben, vagy épp magányosan félre vonulunk- A teremtés folyamatosan történik testünk rejtekében napról napra, hónapról hónapra. Ez a tapasztalásbeli különbség megkülönböztet a férfiaktól, de nem kell, hogy el is különítsen. Ha földközeli perspektívából  nézzük, fogalmazhatunk úgy, hogy kölcsönösen gazdagíthatjuk egymás életetét és gondolkozásmódját. Ha egy kicsit transzcendensebb nézőpontból: A teljes isteni egység, a paradicsomi szégyentelen ártatlanság állapota nyerhető vissza, ha a természetes reprodukciós folyamatok és azok nemek szerinti  különbségeit tiszteletben tartva ,egyenlően értékes, szabad emberként bánunk egymással és magunkkal.

 

fa szív
Férfiak és nők együtt teremtjük az Életet és együtt is tartjuk fenn. A természetes hajlamainktól élesen eltérő működési mód erőltetése helyett egymás kölcsönös tiszteletére és támogatására lenne szükség.