feminizmus címkével jelölt bejegyzések

Csokor helyett önrendelkezést!

A kép forrása: pixabay.com

A patriarchátus a szavak szintjén mindig is kiállt anyaság intézménye mellett. A gyermekei vélt vagy valós szükségleteiért önmaga alapvető emberi szükségleiről is lemondó anya sztereotip alakja tökéletesen megtestesíti mindazt, amit a férfiuralom elvár a nőktől: a csendes láthatatlanságot, kiszolgáltatott, feltétel nélküli engedelmességet a férfiközpontú rendszernek, a takaréklángra kapcsolt szexualitást és szakmai ambíciókról való teljes lemondást. Annak érdekében, hogy a hímsovinizmus ezt a torz és természetellenes anyaképet kialakíthassa a társadalmi gondolkodásban, először is a saját elvárásait kellett a biológiai norma fölé helyeznie. Az anyaság eredeti természete ugyanis nem a passzív kiszolgáltatottság, hanem, épp ellenkezőleg, egyfajta intuitív bölcsességen alapuló erőszakmentes dominancia!

A rendszer a kezdetektől fogva igyekszik szoros ellenőrzése és korlátozása alatt tartani a női szexualitást – reproduktív vonatkozásaival együtt. Tette mindezt a régebbi korokban az erkölcs védelmére hivatkozva, manapság pedig az objektív tudomány nevében. Immár a sokadik női generációval sikerült elhitetni, hogy nőnek lenni kezelésre szoruló betegség, a tulajdon testünk önmaga ádáz ellensége, egyedi és megismételhetetlen ritmusú reproduktív folyamataink pedig kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok, ezért veszélyesek.



A gyermekszülés aktusa a női teremtőerő egyik legimpozánsabb megnyilvánulása. Valójában éppen a társadalom és annak jövője van kiszolgáltatva az anyának: Hiszen ő az egyetlen, aki a méhében élő magzatot ki tudja hordani és világra tudja hozni. A hatalma tudatában és női ereje teljes birtokában lévő nőnél azonban nincs nagyobb veszély a patriarchátusra! Nem csoda, hogy a rendszer a kezdetektől fogva igyekszik szoros ellenőrzése és korlátozása alatt tartani a női szexualitást – reproduktív vonatkozásaival együtt. Tette mindezt a régebbi korokban az erkölcs védelmére hivatkozva, manapság pedig az “objektív” tudomány nevében. Immár a sokadik női generációval sikerült elhitetni, hogy nőnek lenni kezelésre szoruló betegség, a tulajdon testünk önmaga ádáz ellensége, egyedi és megismételhetetlen ritmusú reproduktív folyamataink pedig kiszámíthatatlanok, megbízhatatlanok, ezért veszélyesek. Sok nő önként bízza testét egy idegen férfi nőgyógyászra, hogy ő tartsa “kordában” egészséges, természetes női működését.

Az orvos ment meg a teherbeeséstől, majd az orvos ad engedélyt a gyermekvállalásra, és az orvos áll készenlétben a várandósság és szülés alatt is, hogy beavatkozhasson, amikor úgy ítéli szükségesnek.

Ám egy öntörvényű vajúdás alatt a szülő nő spontán, ösztönös megnyilvánulásai hamar egyértelművé teszik a valódi hatalmi viszonyokat. Ki tudná a higgadt, objektív főnököt játszani azzal a megzabolázhatatlan női őserővel szemben, melyről Dr. Marsden Wagner, az Egészségügyi Világszervezet nők és gyerek egészségével foglalkozó szekciójának egykori igazgatója így írt:

“Láttam egy asszonyt, aki haladt előre a vajúdás folyamatában, majd eljutott abba a stádiumba, amit mi második fázisnak nevezünk, és ez a nő egyszerre rálelt a benne rejlő erőre. Azt mondta: „Lépjetek hátra!!! Most megszülöm ezt a gyermeket!!!“

Ettől halálra rémültem. Még soha életemben nem láttam olyan nőt, akiben előtört volna ez az erő. Ez az erő halálra rémíti a férfiakat. Abban a pillanatban felismertem, hogy mindaz amit a szülés alatti gondozásról tanultam, arról szólt, hogy miként hajtsam az uralmam alá a nőt oly módon, hogy ne találjon rá magában erre az erőre. Mi férfiak nem akarunk találkozni ezzel az erővel, nem akarjuk látni, bármit megteszünk, hogy ne találkozzunk vele.”

A női erőt tehát meg kell törni, különben még a nők rájönnének, hogy maguk uralják a testüket, és hogy a gyermekeiket is saját maguk hozzák a világra. Nem kevésbé veszélyes következményekkel járhat a hímsovinizmusra nézve, ha az anyák elkezdenék tömegesen megtapasztalni, hogy a hüvelyük képes sértetlenül napvilágra engedni egy akár négy és fél kilós gyermeket is, majd továbbra is képes az örömszerzésre – akár már hetekkel azelőtt, hogy a szülészorvos “engedélyezné”.

A medikális szülésvezetés széles fegyverarzenált tudhat magáénak a női erő és kompetencia-érzet erőszakos megtörésére:

  • a korrekt tájékoztatás megtagadása,
  • a nő kizárása a saját testét, életét érintő döntésekből,
  • beavatkozások elvégzése orvosi indok nélkül pusztán praktikussági okokból (“így szoktuk”, a szaksegítők színházjegye aznap estére, “főorvosúr nem engedi másképp”)- adott estben a nő beleegyezése vagy akár tudta nélkül,
  • az intim szféra megsértése,
  • evés-ivás megtagadása a vajúdótól
  • szabad mozgás és testhelyzetválasztás korlátozása
  • a kísérőkkel való kapcsolattartás korlátozása a vajúdás egyes szakaszaiban
  • a vajúdás alatt jelenlévő hozzátartozók bevonása a nő megtörésébe (A szaksegítők időnként kiadják az apáknak a feladatot, hogy beszéljék rá a feleségüket egy általa egyértelműen elutasított beavatkozásra, de arra is van példa, hogy tevőleges együttműködést kérnek tőle.)
  • a testi integritás megsértése
  • tiszteletlen, sőt néha megalázó hangnem az anyával szemben
  • anya és újszülött rutinszerű elválasztása a szülés után

Utóbbi különösen káros és elavult szokás. Mind az anya, mind a baba teste-lelke minimum 1,5 órás bőr-bőr kontaktusban eltöltött háborítatlan ismerkedésre számít a szülés után közvetlenül. Az anya számára ez az élmény a szülés érzelmi csúcsa: ha történt is valami nehezen elfogadható a szülés közben, magzatmázillatú kicsi babája meleg teste, és tekintetébe kapaszkodó szemei előhívhatják a lelkében diadalittas eufória érzését.

Ha egy nővel szülése alatt a segítői tisztelettel, gyengédséggel, együttérzéssel bánnak, akkor büszkeséggel és méltósággal érkezik meg az anyaságba.

Ez manapság elég ritka. A hagyományos kórházi bánásmód jellemzően a szégyen és a bizonytalanság alapélményét alapozza meg. A traumatikus szülésélmények feldolgozását nehezíti, hogy közgondolkodás egyedül az intézményes keretek között zajló, “irányított”, beavatkozásokkal teli szülést véli az egyedül üdvözítő útnak a gyermekáldáshoz. Amennyiben a baba a hüvelynyíláson keresztül születik meg végül- mindegy, hogy közben hány személy és milyen végtagjával nehézkedett az anya hasára, hogy milyen orvosi eszközök kerültek közben bevetésre, vagy hogy mennyi utógondozást igényel a gátseb – ezt a kálváriát nevezi a köznyelv “természetes szülésnek”. A császármetszés növekvő gyakoriságával ennek a legtöbbször váratlanul szükségesnek ítélt, nagy, hasi műtétnek az említésére adott reakciók is egyre inkább elbagatelizálók: “Ennél nagyobb baja sose legyen”, “Sógornőm is császárral szült, mégsem lett semmi bajuk”, “Csak az a lényeg, hogy egészséges a baba”.

Így nézne ki a “biztonság”? Mégis kié? A kép forrása: pixabay.com

Nők ezrei szültek és traumatizálódtak a medikalizált modellben az utóbbi 4-5 évtizedben, és csak egészen kevesen jutottak túl a gyógyulásban a tagadás fázisán. Így aztán egymás megerősítése és támogatása helyett gyakran a saját nyomorából kitörni vágyó nők visszahúzása történik a tapasztaltabb asszonytársak részéről.

A szoptatás is csak addig tiszteletre méltó, amíg az lemondással, áldozattal, korlátozással jár az anya számára. Mihelyt, mint az élet hétköznapi kihívásait praktikus segítsége (házon kívüli szoptatás, nagyobb gyerekek szoptatása), vagy a női létben való kiteljesedés egyik fontos lehetősége jelenik meg egyből megkapja az “anyai önzőség”, “hanyagság”, sőt “a gyerek normális fejlődésének veszélyeztetése” vádakat

Ugyanez igaz az egész anyaságra. Sok anya árulásnak érzi, ha egy anyatársnak több szabadság jut, mint ameddig a társadalmi norma nyújtózkodni engedi az anyákat általában. A szüléshez hasonlóan itt is aduász a “gyermek érdeke”, mint érv: minden, amit önmagáért tesz az édesanya, azt csakis a gyereke rovására teheti. Ugyanakkor a gyerektől elvont idő és energia jogos, sőt “ a gyerek érdekében való”, ha más patriarchális elvárások teljesítése a cél: rendes otthon, gőzölgő vacsora a ház urának. A férj ingeinek kivasalása a baba szükségletei elé helyezhetők, sőt helyezendők, ám az öncélú kiruccanás babástul, az anya testi, érzelmi jóllétét elősegítendő programok nem helyezhetők a vasalt ingek ügye elé.

A kisgyerekes anyaság önmagában nem lenne teher. Az izoláció, és a támogatás hiánya teszi azzá – hisz mindez épp ellentétes az anya és a kisgyermek valódi szükségleteivel. Az evolúció a szülés körüli időszakban egy nagylétszámú támogató közösségi hálóval számolt: a gyermek önállósodásáig az anyának is gondoskodásra van szüksége. A gyermeknek valóban az anya testi és érzelmi közelségére van szüksége, ahogyan azt a patriarchális szónokok is szeretik hangsúlyozni. Az a fontos részlet azonban már ritkán hangzik el, hogy egy kiegyensúlyozott, saját szükségleteivel harmóniában élő anya testi és érzelmi közelségére van szüksége. Csakis az erőforrásaival szabadon rendelkező nő képes a lelkes és bőkezű anyai adakozásra.

A szülésélmény minősége és a szülészeti bánásmód egyértelműen befolyásolja a hosszútávú párkapcsolati elégédettséget, és a további gyermekvállalási kedvet. Azokban az országokban, ahol valódi tisztelettel bánnak a nőkkel a hétköznapokban, és a szülőszobában is, kevesebb a kizárólag anyai kérésre végzett terhességmegszakítás, jobb a szülők közötti együttműködés- még egy esetleges válás esetén is, és a házasságban élő szülők elégedettebbek a szexuális életükkel, mint a közép-európai macsó kultúrákban. A valódi családvédelem egyik legfontosabb pillére az anyák valódi autonómiájának támogatása kellene legyen.

Ezért ha az anyaság valóban fontos érték a társadalom számára- és nem csak arról van szó, hogy szívesen látnának maguk körül minél több aggódó, bizonytalan, kiszolgáltatott, alárendelődésre hajlandó nőt a különféle hatalmi pozicióban lévő személyek- először is vissza kell kerülnie a nők kezébe a hatalomnak a saját testük, szexualitásuk és reprodukciós folyamataik felett.

A cikk eredetileg a Nőkért Egyesület oldalán jelent meg 2017. május 07-én.
A képeket és a hozzájuk tartozó feliratot a mostani újraközléssel szerkesztettem bele.