dúlaság címkével jelölt bejegyzések

Mi az, hogy dúla?

doula-meme 

Legutóbb a szilveszeri házibuliban tette fel nekem ezt a kérdést egy nagyon szimpatikus hölgy, kétszeres édesanya.
Nem volt egyszerű válaszolnom. Az előző évben  ismét sok dúlával volt szerencsém megismerkedni, hallottam, olvastam dúlás szülésről szóló részletes  és változatos  beszámolókat,  mind anyai, mind dúlai, sőt még apai oldalról is,  elolvastam a Dúlakönyvet, voltam szülésnél, jártam szoptatás körül segítő szakmai kompetenciákat fejlesztő képzésekre, és elkezdtem dúlának érezni, sőt vallani magamat. Eljutottam több olyan konferenciára, találkozóra, ahol szintén szóba került a dúlaság (ön)definíciója is. Mégis, mikor megtalált ez a kérdés ott, a szilveszteri beszélgetés során, nem sikerült néhány mondatba sűrítenem a feleletemet .

Azt gondolom, ahány dúla, annyiféleképpen látja, érzi, önti szavakba a saját dúlai identitását, illetve szerepét, szolgálatát, küldetését a szülés, a várandósság, vagy egyéb női folyamatok körül. Én csak a saját gondolataimat tudtam ezekről elmondani ott, a szilveszteri asztal mellett, itt a blogomon, és a későbbiek során is, ha esetleg újra felmerül a kérdés.

Hogy mit jelent számomra dúlának lenni. Számomra ez nemcsak egy foglalkozás, vagy egy élethivatás, hanem önmagam teljességének megélése. Nem egy szerep, amit felveszek, nem bizonyos tevékenységek, szolgáltatások köre, hanem valódi lényem rendelkezésre bocsátása a hozzám fordulók számára. Hogy mit adok  számukra teljes önvalómból, azon múlik, nekik mire van szükségük.  Figyelememre, együttérzésésemre, elfogadásra, megerősítésre, szelíd szavakra, gyengéd biztatásra, bizalomra a saját erejükben, kompetenciájukban, vagy a természet bölcsességében? Információkra, szélesebb rálátásra a lehetőségeikre, kipróbált gyengéd praktikákra,  női, anyai tapasztalatra?  Személyes jelenlétemre,  hozzájárulásomra a  meghitt, biztonságos önmagukban való elmerüléshez alkalmas hangulathoz, légkörhöz, a sustorgásomra, duruzsolásomra, csendes hallgatásomra, gyerekcipeléstől izmos karjaim támaszára, sokféle érintésre képes kezeimre? Ezeket tudom adni a szülőség útján járóknak lelki folyamataikban a gyermek iránti vágy felébredésétől kezdve a várandósságon, szülésen, gyermekágyas időszakon, a korai évek gondoskodásának korszakán keresztül egészen az ezt az időszakot követő “önmaguk újraszülésig”.
Legfontosabb képzésem a dúlasághoz  saját anyaságom volt. Ahogyan a gyerekeim jelzéseit, megnyilvánulásait éberen figyelve igyekeztem szükségleteiknek megfelelő lehetőségeket felkínálni az adott szituációban, annyira bevonódni, annyira közel menni, amennyire csak szükséges, de ha nagyobb távolságra támad igényük, észrevenni, és hátra lépni egy lépést, kettőt vagy hármat, úgy összpontosítok dúlaként is a család, a pár, de leginkább az anya és a magzat szükségleteire, s igyekszem azokra gyors és adekvát válaszokat adni, maradok mellettük, amíg igénylik a jelenlétemet, és távolom, amint erre támad igény. Szeretettel, elhivatottsággal.
Dúlának lenni ezt jelenti számomra.

Az áldott állapot hangulata

Mióta ember él a földön, a gyermekvárás időszaka, különleges, kitüntetett jelentőségű, szakrális hangulatú időszak volt  egy nő életében. És egyben közösségi ügy is: az állapotos asszonyt körülvették rokonai, és a szűkebb-tágabb környezetében élők, és valamennyien felelősséget éreztek, azért, hogy megadassék az anya számára mindaz, amit szükségesnek, nélkülözhetetlennek véltek, valamint távol maradjon tőle, mindaz amit a közösségi tudás ártalmasnak, veszélyesnek tartott. Persze nem csak a közösség érdeke volt a gyarapodást és a jövőt jelentő utód és az őt hordó édesanya védelmező felügyelete. Az anyák is sokat kaptak ettől: segítő kezeket, értő füleket, együttérző szíveket.
Mai materialista szemléletű társadalmunk hajlamos úgy megközelíteni ezt az időszakot, mintha pusztán egy átmeneti, kockázatokkal és lehetséges problémákkal fenyegető biológiai állapotról lenne szó, semmi többről.  Ám ma is akadnak olyan emberek, akik akár anyaként, akár  kísérőkként, akár hozzátartozókként megmerítkeztek az áldott állapot élményében,  és megtapasztalták a transzcendens erők közelségét is.
Az utód fizikai egészsége iránti kollektív aggodalom, és felelősségérzet  ma talán éppen olyan erős, mint az óvó-védő, rontáselhárító rítusok sikerességében bízó régi társadalmakban, ám ez sajnálatos módon gyakran igen szerencsétlen formákat ölt, ami többet árt, mint használ: A jószándék nevében szinte mindenki- beleértve az utcai járókelőt, vagy a fülketársat a vonatban- feljogosítva érzi magát, hogy a kismama döntéseit felülbírálja, megkérdőjelezze, tanácsokat osszon életének olyan privát területeire, mint a táplálkozás, a testmozgás, vagy a szexuális élet.  Történik mindez többnyire az empátia és a támogató légkör  biztosítása nélkül, sőt olykor durván, gorombán, méltóságában sértve az édesanyát.
Arról nem is beszélve, hogy ezek a tanácsok nem mindig  a leghitelesebb információkon alapszanak. A tapasztalat azt mutatja, hogy sajnos néha a kompetenciába vágó magasfokú végzettség, vagy a több évtizedes praxis sem jelent feltétlenül garanciát arra, hogy az illető lépést tart a szakmai ajánlásokkal, folyamatosan bővíti ismereteit.  Az pedig egészen kivételesnek mondható, amikor adott a jó szándék, az empátia és a szabad kapacitás is a szakértelem mellé a várandós édesanyát foglalkoztató orvosi vizsgálatokkal nem szorosan összefüggő kérdésekre.

várakozás

Így előfordulhat, hogy a sok jószándékú tapasztalt barátnővel, rokonnal, és kiváló egészségügyi szakemberekkel körülvett édesanya is  érzelmileg magára hagyottnak, elhanyagoltnak érzi  magát. Sokan úgy érzik a várandósságuk semmi másról nem szól, mint kötelező előkészületekről, szervezésről, vizsgálatokról, adminisztratív teendőkről.
Hol van  már ebben az egészségügyi megfigyeléssé és nyers információközléssé csupaszított gondoskodásból   a várandósságot az ősi idők övező  szakrális hangulat?
Izzó parázsként ott szunnyad minden anyában, aki gyermeket hord a szíve alatt.  Csak szeretetre, és támogatásra van szüksége, hogy meg tudja találnia magában, és máris a kezében a lehetőség, hogy tűzzé szítsa,  s az általa kiválasztott személyek aktív jelenlétére, hogy velük együtt körbetáncolhassa a teremtő erők dicsőségére, saját maga és  szerelmetes magzata örömére, szépséges szülését előkészítendő.

A siker

fountain-of-neptune-nereid
Részlet bolognai Neptunusz szökőkútból


Amikor egy édesanyától olyan visszajelzést kapok, hogy ismereteimmel, tapasztalataimmal segíteni tudtam őt abban, hogy sikeresen túljusson egy szoptatási nehézségen, mindig az én legeslegelső szoptatással kapcsolatos sikerélményem jut az eszembe.

Első gyerekem születése előtt úgy készültem a szoptatásra, hogy biztos, hogy nem fog sikerülni. Minden ágon valamennyi női felmenőm minden elszánt szoptatási kísérletét fájdalmas csalódás követte, biztos voltam tehát benne, hogy nem volt kitől megfelelő anatómiai adottságokat örökölnöm a sikeres szoptatáshoz. Persze azért elolvastam mindent, ami a kezembe került, és meghallgattam minden előadást, amire lehetőségem volt, és eldöntöttem, hogy megkísérlem az igény szerinti szoptatást, hogy nyugodt lelkiismerettel fogadjam a kudarcot. (Az nem tűnt fel, hogy a legújabb szoptatási útmutatók éppen ellentétes tanácsokat tartalmaznak azokkal szemben, amikre támaszkodva női felmenői szoptatni próbáltak. Hiszen a várandósságom alatt ezekről a régi tanácsokról semmit nem meséltek, de később is csak leginkább annyit, hogy “nem váltak be”.)
A babám megszületett, és én már a szülő szobán megszoptattam, és később is-  legújabb előírás szerint -minden gyanús jelzésnél mellre tettem, nem korlátoztam a szoptatásokat sem gyakoriságban sem időtartamukban. A tejbelövellést- valószínűleg éppen a mellek gyakori és alapos ürülése miatt- nem is éreztem, a tejleadóreflexem is észrevétlen maradt, biztos voltam hát benne, hogy nekem nincs tejem, és nem is lesz soha. Másfél hetes lehetett a kisfiam amikor egy reggel éppen öltözés közben meghallottam a sírását, és a tejem éppen ilyen látványosan indult meg, mint a képen látható szoboré. Sosem felejtem el azt a katarktikus megtapasztalást. Hogy a temészet mégis csak működik. Hogy én magam is a természet része vagyok! Hogy a női test működése nem is olyan felfoghatatlan misztérium, mint korábban gondoltam. Hogy a szoptatás működése megismerhető, megbízható. Hogy a problémák, nehézségek információval és érzelmi támogatással megoldhatók. Hogy az anyák képesek biztosítani mindazt, amire a babájuknak szüksége lehet. Hogy a babák képesek kihozni az édesanyjukból azokat a rejtett erőforrásokat, amiknek a létezéséről azelőtt nem is álmodtak volna.
Hát pontosan ezek az érzések kavarognak bennem, amikor arról kapok visszajelzést, hogy sikerült egy anyának meghaladnia egy szoptatási problémát.