Úgy vélem, Istentől és a természet tiszteletétől elszakadt világunkban a reproduktív folyamatok maradtak utolsó “védvárként”, ahol egyszerre és egyidejűleg lehetséges megélni a teljes egységet a Teremtő Fényforrás dimenziójával és az Anyaggal, amiből vétettünk.
Nőként abban a kiváltságban van részünk, hogy hosszú évtizedeken keresztül hónapról hónapra beavatódhatunk ebbe a titokba: Méhünk szentélye hónapról, hónapra kibocsátja a Fény befogására szolgáló ősi anyagot, a földelődést, beágyazódást segítő véres nyálkahártyát. Ez a különleges szertartás a testünk spontán munkája. Nincs szükségünk hozzá se partnerre, se aktív cselekvésre. A menstruáció jár a fiatal, tizenéves szűznek, a cölibátusban élő apácának, a tudatos gyerektelenséget választó szinglinek, a gyakran borotvaélen táncoló kalandornőnek, sokgyermekes családanyának, és a fogamzásban egyelőre csak reménykedő nőnek. Annak is aki virágzásnak hívja, és annak is aki “havibajnak”, vagy “vörös pokolnak”. Ez a teremtő- vérengző szeretet feltétel nélkül kiárad valamennyiőnkre, majd túlcsordul testünk határain. Akár örülünk neki, akár nem. Pusztán azért, mert nők vagyunk – szabadok az anyaság csodájára, és a beavatására az éteri titkok testi tapasztalására.
A szabadságra születtünk
Az anyaság lehetősége ott rejlik valamennyiőnkben. Hónapról hónapra dönthetünk mellette vagy ellene. Nincs földi fogadalom, racionális elhatározás, ami felülírhatja ezt a természeti jogunkat, hogy szabad megfogannunk. A vérzés egyszerre figyelmeztet az előző ciklus végére, és az új kezdetére. Akár a mielőbbi teherbejutás a célunk, akár ennek az elkerülése, ez egy nagyon fontos iránytű a további stratégiai terv megalapozásában. Testünk folyamatosan küldi az utasításokat mire van szükségünk, hogy hosszútávú egészségünk megőrzése mellett könnyen és hatékonyan ki tudjon ürülni belőlünk mindaz, ami már múlthoz tartozik, hogy aztán majd be tudjuk fogadni a jövőt: Szervezetünk pihenést, kíméletet, nyugalomat, testi-lelki gyengédséget kíván ilyenkor, és persze sok-sok folyadékot. A legtöbb menstruációs tünet megszűnik, vagy legalábbis gyógyszer nélkül is elviselhetővé válik, ha megengedjük magunknak, hogy legalább ezeken a napokon egy kicsit visszábbvegyünk a patriarchátus kiszolgálásából.
Tabu és undor
A túlhajszoltság mellett a másik ok amiért “nehéz napjaink” lehetnek, ha idegenkedünk a saját vérünktől, vagy undorodunk tőle. Szerencsére a fiatalabb nemzedékben már csak nyomokban tettenérhető nagyanyáink szorongása attól, hogy összedőlhet a világ , ha átázik a betét, és nem érezzük úgy, hogy még a partnerünk elől is titkolni illene, ha “olyan” napunk van. Sok nő azonban még mindig kevésbé érzi otthon magát a testében ilyenkor, nehezen kapcsolódik az érzékiségéhez, kételkedik a testi vonzerejében, vagy elfojtja a szexuális vágyait- holott gyakori tapasztalat, hogy épp a menstráció első napjaiban tetőzik a női libidó.
Boldogtalan házasságban élő, szomorú sorsú női őseink számára a “havi baj” gyakran legitim védőbástyául szolgált, ilyenkor a követelőző és durva férjek is fejet hajtottak a “megkérdőjelezhetetlen” társadalmi tabu előtt: A vérző, “beteg” nőknek kijárt a felmentés a “házastársi kötelesség “alól. Mi, mai nők azonban már nem kötelességet teljesítünk, amikor a partnerünkkel szeretkezünk, hanem a saját vágyainkat teljesítjük be. A dédi prűd hiedelemrendszerét könnyűszerrel ledobjuk magunkról, amikor modern, emancipált nőként azonosítjuk magunkat. Amikor viszont nőiségünk archaikusabb aspektusai vannak napirenden, sokszor elvészni látszik a magabiztosságunk.
Szeparáció vagy önként vállalt elkülönülés?
Valóban többévszázados hagyománya van a mentruáló nőktől való kulturális undornak. Talán még a patriarchátusnál is messzebre nyúlik vissza a vérző nők elkülönítése a közösség többi tagjától- hol mint tisztátalan elemek száműzéseként, hol, mint a Szent beemeléseként a neki kijáró különleges, földi léttől kissé távoltabb eső térbe.
Az emancipáció ezt a sokszor megalázó, vagy korlátozó kirekesztettséget azzal próbálta meg orvosolni, hogy megpróbálta a menstruációs napokat ugyanolyanná tenni, mint a többit, sőt legújabban van próbálkozás a termékeny nők menstruációs ciklusainak felfüggesztésére is. Ha a férfiak kivetnek maguk közül, mert nőként működünk, működjünk úgy mint egy férfi! Logikus stratégia. Csak épp túl sokat vesztünk vele mindannyian! A kapcsolódást az emberi lét állati és isteni dimenzióival.
Véres szájú Anya(g)istennők
A menstruáció időszaka egyszerre szent és profán időszak. A máskor láthatatlan teremtő energiák manifesztálódnak a nagyon is fizikai síkon. Míg a férfiak reproduktív tevékenysége egy igen intenzív, koncentrált, ám legszélsőségesebb esetben is mindössze órákban mérhető időtartamú nagyon intim rítus keretei között valósul meg, mi nők járunk-kelünk a világban, kapcsolódunk mindenféle minőségben, vagy épp magányosan félre vonulunk- A teremtés folyamatosan történik testünk rejtekében napról napra, hónapról hónapra. Ez a tapasztalásbeli különbség megkülönböztet a férfiaktól, de nem kell, hogy el is különítsen. Ha földközeli perspektívából nézzük, fogalmazhatunk úgy, hogy kölcsönösen gazdagíthatjuk egymás életetét és gondolkozásmódját. Ha egy kicsit transzcendensebb nézőpontból: A teljes isteni egység, a paradicsomi szégyentelen ártatlanság állapota nyerhető vissza, ha a természetes reprodukciós folyamatok és azok nemek szerinti különbségeit tiszteletben tartva ,egyenlően értékes, szabad emberként bánunk egymással és magunkkal.
