Ami az apákat illeti


Az apák igényei keveseket érdekelnek. Sokszor még minket, anyákat sem túlságosan. Főleg amíg jól funcionálnak. Gyakran csak akkor kezd el foglalkoztatni minket a téma, amikor már kezdenek kiégni: Bár továbbra is lelkiismeretesen tartják a frontot, de egyre örömtelenebbül, egyre apadóbb érzelmi erőforrásokból gazdálkodva. Ilyenkor hajlamosak vagyunk a vélt vagy valós férfi szempontok mentén keresni a megoldást, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az apák (és e kifejezés alatt a szükséges pszicho-szexuális fejlődési szintugrást sikerrel abszolváló, felelősségteljes,komolyan elkötelezett apák értendők) igényei nem azonosak a férfiak igényeivel.

Transzformáció



Ahogy az anyává, úgy az apává válás is sprituális átalakulás, a férfiúi evolúció egy magasabb állomása.( Ahogy az anyai archetipus megélhető egy könyv “megszülése”, vagy egy saját projekt “gondozása” által, úgy az apai minőség sem feltétlen csak gyermekvállalás által tud beteljesedni.) Ha egy férfi szívből-lélekből igent mondott az apai küldetésre, többé már nem fogják a legénykori elégedettséget adni számára a korábbi szükséglet kielégítési formák sem a társas, közösségi élet, sem a párkapcsolati intimitás, sem a szórkozás kikapcsolódás, sem az “énidő” tekintetében, sőt sokszor a munka, a hobbi, a hozzájárulás a világ jobbátételéhez is új értelmet nyer. Ugyanakkor legalább akkora társadalmi tabu az apai-férfiúi integritás elérése, mint az anyai-nőié. A szülői szerep kulturálisan mindkét nem esetében egy önálló igényekkel, érzésekkel nem rendelkező bio-robotként értelmezhető, akinek a létezése immár kizárólag a gyerekek körüli operatív teendők elvégzése körül forog. A különbség mindössze annyi, hogy anyák esetében ez propagált, és elvárt forgatókönyv, míg apák esetében a rendszer támogatja, hogy az apai szerep helyett a férfi szerepét válasszák (vö.: tejfakasztó bulik, mint hárító rítusok), anyák esetében pedig minden más szerepkört, vagy funciót büntet. Mind az anyaság mind az apaság egyedülálló növekedési lehetőség hogy szerepjátszás helyett valódi, hiteles önmagunkat válasszuk- immár szülői mivoltunkkal együtt teljes integritásunkban.

Banális megoldás- nehezített hozzáféréssel

Amire az apáknak- tapasztalataim szerint- leginkább szüksége van-az engedékeny, elnéző anyáskodás, és a haveri cinkosság, a “tegyünk úgy mintha mi sem történt volna” beavatatlan bratyói zavar attitűdje helyett- egy őszinte bizalmon és egyenrangú partneri tiszteleten alapuló megerősítő támogatás ebben a személyes növekedésben.
A támogatás kérését ebben az életfázisban sokszor már nem a jól ismert, sztereotip macsós-megúszós attitűd akadályozza meg, hogy “férfi vagyok, tehát nincsenek érzéseim”, hanem pontosan ugyanaz a szocializációs eredetű engedély -hiány, ami az anyák esetében is megfigyelhető: Megfelelési törekvés annak az elvárásnak, hogy neki most már nincs joga a saját jóllétét keresni: kizárólag a család (vélt, kulturálisan elismert ) igényeit kell szolgálni. Sokszor maguk az anyák is ezt a rendszerszintű nyomást erősítik meg: Bár a tipikus tendencia továbbra is az, hogy a feleség hiába rágja a férj fülét, hogy menjenek terápiába, kommunikációs tanfolyamra, vagy legalább olvassa el az orra alá dugott önsegítő könyvet, azok a kisebbségben lévő férjek, akikben épp a kisgyerek időszakban támad fel a vágy az önismeretre, ritkán élvezik a szülői frontot 0/24ben egyedül tartó, éppoly nehéz krízist megélő társuk támogatását ebben.



Dúlát az apáknak is?

Nem egy gyermekágyas látogatás alkalmával tapasztaltam, hogy miután az anyától és a babától elbúcsúztam, az apa az előszobában, a lépcsőházban, vagy épp a buszmegállóba kísérve még közel annyi ideig igényelte a figyelmemet, támogatásomat a saját folyamatában, mint az anya. És nem egy esetben a szülésfelkészítés utáni találkozást is az apa igényelte jobban, mint az anya. Ezek az apák nem mentek a saját támogatásuk után, viszont ha már ott volt a lehetőség az orruk előtt, éltek vele.
Az elvárás-mentes jelenlét, és a dúlai támogatás oxitocin felszabadító hatásán túl, talán annak is köszönhető volt megnyílásuk, hogy elvileg nem is miattuk, hozzájuk jöttem, a laikus asszonytársként, “pótnővérként”nincs is kompetenciám “megszerelni őket”, vagy tanácsot adni gyakran kimondottan férfi-kihívásaikban. Csak meghallgatni tudtam őket. És mintha pont erre lett volna szükségük. Kimondani olyan kemény, őszinte, mély mondatokat, amiket családon belül, főleg ilyen érzékeny időszakban nem teljesen kockázat-mentes. Én magam sem szeretném a gyerekeim apja szájából hallani, hogy “ha tudom, hogy ez ilyen kemény, nem biztos, hogy belevágtam volna” , vagy hogy “csalódtam magamban férfiként”, pláne nem frissen szült, szoptatós anyukaként. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy lehessen ezt is valahol kimondani,egy olyan biztonságos személynek, aki nem úgy reagál ezekre a mondatokra, hogy “hát nem is vagy normális öregem, na gyere igyunk egyet, addig is elfelejtheted az otthoni szívást.”, vagy hogy “az önző feleséged nem képes megerősíteni a férfiasságodban, bezzeg mellettem megélhetnéd, hogy igenis csodálatos férfi vagy.” Hanem ítélet nélkül meghallgatja és elfogadja ezeket az érzéseket, és megerősíti őt abban, hogy képes megküzdeni a kihívásokkal, átlendülni a nehézségeken, megtalálni a saját erőforrásait. Igen, jól mondod, ez a személy lehetne éppen a barátja is.