Szoptatástámogató segítőként és nőként is az a megfigyelésem, hogy a 21.századi nyugati világban kétféle nő létezik: akiket kisebb-nagyobb mértékben, de látványosan aggasztanak testük természetes változásai, és akik nem beszélnek erről, vagy elfojtják az ezzel kapcsolatos negatív érzéseiket, félelmeiket.
12 éve mikor az első gyerekem szoptatására készültem, még minden anyacsoportban egyetlen voltam, aki nyíltan kitette a kérdést: Mit tehetek a melleim szépségének megőrzéséért? Ma már havonta többször futok bele segítőként, hogy egy egészséges, szép, fiatal édesanya azt fogalmazza meg: a plasztikai műtétet látja az egyetlen lehetőségnek, hogy még valaha szépnek érezhesse a melleit. Ez egyrészt örömteli módon azt mutatja, hogy az egyik legmasszívabb patriarchális tabu végre megdőlt: az anyák kevésbé hajlandók beleállni a régi szűz-szajha sztereotipiába, mely szerint, ha már “megvan” a gyerekünk apja, “tisztességes nőként a szexuális vonzerejük beteljesítette küldetését, nincs többé szükség rá. A mai anyáknak már pont olyan fontos prioritás a szépségük megőrzése, női minőségük megélése, mint az elég jó anyaság megvalósítása.
Másrészt azonban, hogy sebészetileg próbálnánk orvosolni pornográf kultúránk keltette belső bizonytalanságunkat, igazán elkeserítő képet mutat.
Meglátásom szerint ebben is hasonlóképpen megy félre a gondolkozás, mint a korai feminizmus esetében, amely csak annyit tett az anyák felszabadításáért, hogy lehetővé tette, hogy ne legyen kényszer a gyermekvállalás, dönthessenek a nők úgy is, hogy nem válnak anyává. Azonban a legtöbb nő igenis vágyik a gyermekáldásra- csak elszigetelődni a világtól, egészségtelen függő viszonyba kerülni a férjétől, kitiltódva lenni a felnőtt élet színtereiről nem szeretne pusztán azért, mert az anyai vágyainak engedett.
Ma már van “szabadságunk” az orvostechnológia -cseppet sem kockázat és mellékhatásmentes- vívmányai által “új”, és “tökéletes” melleket szabatni, akár olyan nagyot és feszeset, amilyet 18 éves lányoknak sem ad a természet.
De mi van, ha valaki nem erre vágyik, hanem az ő _saját_ egyedi és megismételhetetlen melleit szeretné megőrizni méltóságban, szépségben, örömben, szeretetben?
A megoldást nem várhatjuk a patriarchális társadalomtól, melynek elemi érdeke, hogy szégyennel és utálattal nézzünk a testünkre, hogy még véletlenül se jusson eszünkbe ragyogni, sugározni- hisz akkor kikerülhetünk a rendszer kontrollja alól! De nem kaphatunk receptet attól a sisterhoodtól sem a boldogságra, ahol a testszégyen alóli felszabadítás csúcsát még mindig az jelenti, hogy “nyugi, úgyse nézi senki, hogy nézel ki”.
Aki igenis szeretné megélni saját virágzó, csábító szépségét a szoptatás dicsőséges diadalát megélt melleivel, annak saját magának kell kitaposnia az odavezető utat. Na jó, az én teljes támogatásomra azért számíthat.
Az agymosás közömbösítése
A legfontosabb teendő, ha büszke szeretnél a melleidre, a folyamatosan érkező káros üzenetek kizárása a lelkedből. Amilyen nehéznek tűnik, olyan egyszerű ez, ha a mérgező dogmákat a gyökerüknél fogva irtod ki: A melled hozzád tartozik.
Nem egy tőled elkülönült függelék, hasznos babatápláló edényke, nem férfikényeztető segédeszköz, nem divatos, vagy kevéssé divatos kiegészítő öltözék, hanem mindenek előtt te magad egy (meglehetősen központi) része. A szívcsakráddal egyvonalban helyezkedik el, vékony, érzékeny bőr borítja. A mellbimbód idegvégződésekben rendkívül gazdag terület, ami nemcsak az érzéki örömöket teszi lehetővé, de a sikeres szoptatáshoz, és a mély, intim kötődéshez szükséges oxitocin hormonok felszabadulását is. Ebből következik, hogy minden, ami a melledet érinti nagyon könnyen a szívedig hatol. A férfiak sok esetben ezt ösztönösen tudják is a szívük mélyén és ezzel az alázattal és egy szívtől-szívig történő kapcsolat szándékával közelítenek a szeretett nő melléhez. Kivéve persze azokat, akinek a lelkében a pornográfia agymosása már akkora pusztítást végzett, hogy szakember segítségére van szükségük, hogy ismét képes legyenek az élő, valódi emberek felé nyitni. Sajnos elég sokan vannak és rendkívül hangosak, de el kell mondanom: egyáltalán nem minden férfi ilyen. Lehet, hogy a legjobb barátnőidé igen, de te akkor se törődj bele a lelketlen, skálázó, mustrálgatásba, tárgyiasító “használatba”, a külsőségek szubjektív befogadásán alapuló, bántó, megalázó kritikákba. Nem, nem igaz, hogy a férfi már csak ilyen természeténél fogva. A kultúránk ilyen, amiben élünk, de mindannyiónk előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a szívünket és a saját valódi vágyainkat válasszuk a kész lelketlen, valóságtól teljesen elszakadt egyenízlés helyett.
A biológia nem ellenség, hanem barát
Zárszóként következzék a patriarchátus számára kellemetlen igazság:
Maga a (szoptató) anyává válás nem hogy elhervasztaná a női mell egyéb funkcióit, de ki is bonthatja a lánykori bimbózásunk teljes virágzását:
A sikeres szoptatásélmény javíthatja a testünkhöz, nőiességünkhöz fűződő viszonyunkat, a melleinkkel való elégedettséget, testi önbizalmat, az anya-gyerek testi intimitás ártatlansága, tisztasága helyreállíthatja a testközelséggel kapcsolatos ősbizalmunkat, melleink átmenetileg érzékenyebbeké, hosszútávon még nagyobb örömszerzésre képessé válhatnak.
Könnyebben szabadok tudunk maradni egy-két korlátolt agymosott ember ítéletétől, tudjuk szeretni a testünket, és ebbe a megingathatatlan, örömteli szeretetbe engedjük be az általunk érdemesnek ítélt férfit…
Hát igen, ez sokaknak egy kicsit kockázatosabbnak hangzik, mint porrábombázni az asszony önbecsülését, kiszárítani a saját vágyaitól idegen elvárásokkal a libidóját, hogy hálás legyen azért, hogy valaki még hajlandó egy fedél alatt élni vele.
A jó hírem, hogy a ragyogó, kivirágzott nő- bár valóban kevésbé ellenőrizhető, zsarolható és röghöz köthető, őszinte, tiszta, tettekben is megnyilvánuló szeretet, és az állandó fejlődésre való hajlandóság, sokkal mélyebb, erősebb és valódibb ragaszkodást vált ki a lelkükből, mint amilyennel a csupán szégyenből, és alacsony önbecsülésből párjuk mellett maradó nők viseltetnek “börtönőreik” iránt.
